Drága Barátnőm!

Az újságokból bizonyára értesült róla, hogy Wolfgang Amadeus Mozart, a mi Mozartunk életének be nem töltött harminchatodik évében, december ötödik napjának első óráiban elhunyt. Ez a hír Önt biztosan ugyanúgy megrázta, mint engem, bár engem nem ért váratlanul. Mozart ínségtől és gondoktól, de emberfeletti szellemi erőfeszítésektől nem kevésbé legyengült teste nem tudott ellenállni a betegségnek, amely már régóta emésztette.

Mi ketten, akik nyomon követhettük művészi fejlődését a kezdetektől egészen a tökéletes mesteri tudásig, olyan embert veszítettünk el benne, akit becsültünk és szerettünk.....

Csak egy dolog vígasztal. Mozart majdnem haláláig teljesen eszméleténél volt, és szüntelenül dolgozott, legutóbb egy rekviemen, amelyet egy ismeretlen megbízónak írt. Különös, most ez a mű lett a saját rekviemje.

Szilárdan elhatároztam, hogy elkísérem utolsó útjára kedves halottunkat, és kocsit rendeltem. Így követtem a kis gyászmenetet, amely legközelebbi hozzátartozóiból és olyan jónevű emberekből állt, mint Salieri és a többiek. De borzalmas hóvihar tört ki, Franzl kérlelésére visszafordultam, hiszen néhány napig ágyban fekvő beteg voltam. Sajnálom, ugyanis mint később megtudtam, állítólag barátai megijedtek a vihartól és a temetőkapunál visszafordultak. Vagy talán szégyellték magukat, mert-ezt Ön bizonyára hihetetlennek tartja, pedig szín igaz- Mozart koporsóját húsz más koporsóval együtt a szegények közös sírjába engedték le a Szent Marx-temetőben. Így temették el azt az embert, aki zongorajátékával császároknak és királyoknak szerzett örömet, és zenéje jóvoltából sok ezer csodálóra tett szert, ilyen tiszteletet adtak ama halandó porhüvelyének, aki halhatatlant alkotott!"

( Ignaz Von Waldstadten Aurora Schlick grófnőnek írt levelének részlete)